Tantestületünkbe szeptemberben került először olyan kolléga, aki diákként iskolánk tanulója volt. Kontra Attiláné Szilágyi Szandra tanárnő gondolatait olvashatják erről az érdekes helyzetről.
Pilinszky János egy helyütt így ír első iskolás emlékéről: „Még utolsó este is vakon reméltem, […] bíztam az éjszakában, ami elválasztja tőlem. […] Pedig ágyam mellé a székre már ki volt készítve iskolaruhám, s hátán kantárszerű szíjakkal a csatos iskolatáska. […] Emlékszem még […] a pillanatra, amikor anyám végképp elereszt, s magamra hagy a gyerekektől nyüzsgő teremben. Egy örökkévalóságra maradtam egyedül, amilyent csak a gyerekek és a haldoklók ismernek. […] Később megszerettem az iskolát, a gyerekeket, a tanítómat.”
Pilinszky János szerencsés volt. Én is szerencsésnek vallom magam, hiszen őszintén mondhatom, szeretettel gondolok vissza iskolás éveimre. Mindez, többek között, azért is fontos, mert amikor szeretett iskolámra gondolok, erre az iskolára gondolok. Tizenhárom évig koptattam a Talentum padjait, és az itt töltött idő alatt igazán sok mindenért mondhatok köszönetet. A családom mellett itt kaptam követendő értékrendet, erkölcsi példát, gondolkodásmódot. Tanáraim, úgy tűnik, oly mértékű hatással voltak rám, hogy végül magam is ezt a hivatást választottam. A kör tehát bezárul, ott szerzem első élményeimet tanárként, ahol alsó tagozatos, felső tagozatos és gimnazista diákként is tettem. Kár, hogy a Talentumnak nincs egyetemi képzése, akkor bizonyára azt is itt végeztem volna.
Izgalommal és várakozással teli, ugyanakkor nagy próbatétel elé állító év áll előttem. Egy jezsuita atya szerint minden növekedés átalakulással jár, ami áldozat és lemondás is egyben, hiszen a megszokott állapotot magunk mögött hagyva valami új dologra kell megszületnünk. Én az elkövetkezendő időszak során egyszerre szűnök meg diáknak lenni, és születek tanárrá. Örömmel és bizakodással tölt el azonban, hogy az elmúlt pár hétben tapasztalhattam, az általam megszokott iskolai légkör mit sem változott: kollégáim ugyanolyan kedvesek és segítőkészek, mint ahogyan azt diákként megszoktam.
Karinthy Frigyes Visszakérem az iskolapénzt című humoreszkjében világít rá, hogy, bár sokan talán kicsit naivan ezt várnák, még az iskola sem képes a világ minden tudását átadni, ezért az író vissza is követeli a befizetett tandíjat. Nos, úgy tűnik, nekem már csak azért sem kell visszakérnem az iskolapénzt, mert úgyis visszakapom, fizetés formájában. Remélem, rászolgálok.