Végzőseink az ünnepélyes szalagavatón megkapták szalagjukat. Az alábbiakban osztályfőnökük, Ballók Olga tanárnő beszédét olvashatják.
Kedves Végzősök, Szülők, Vendégek és Kollégáim!
A Talentum Iskola szakgimnazistáinak második szalagavatóján vagyunk. Grafikusok és artisták ülnek itt, három és fél év emlékeivel.
Képeket nézegetve készültem erre a beszédre. Engedjék meg, engedjétek meg, hogy egy képzeletbeli fényképalbumot osszak most meg az elmúlt évekről.
Nagyon régi képek az elsők, a gödi osztálykirándulásról. Ültünk a sárkányhajóban a Dunán, próbáltunk egyszerre evezni, de nem sikerült. A kötélpályán Saci fejjel lefelé csüngött, a kalandos feladatoknál pedig edződött a türelem, este zenéltünk, énekeltünk, igazgató úr pedig chilis babot főzött bográcsban. Amikor éjfélkor átmentem az egyik faházba, ahonnan tisztán hallottam Patrícia hahotázását, ott ültek az ágyak közé dobált párnák és paplanjaik közepén körben, széles jó kedvvel, így kaptak még 30 percet a takarodóig.
De arra is emlékszem, hogy nehezen kedveltük meg egymást. Az első félévben Fesztóry Éva néni volt a megbízott osztályfőnök (köszönjük most is az akkori fáradozásait), én csak 2015 januárjában érkeztem hozzájuk. Hiába ismerkedtünk meg az évkezdő táborban, semmit nem tudtunk egymásról. Ők nem szerették és ma sem szeretik a szabályokat, én alapvetően szabálykövető vagyok. Őket a szakmájuk jobban érdekelte, mint a közismereti tárgyak, engem is nagyon lázba hoz a szakmám, csak az egy közismereti tárgy, a történelem. Nekem már kilencedikben is az érettségi lebegett a szemem előtt, ők még rá sem akartak gondolni. Nagyon különbözőek voltunk, és ez most sincs másképp, csak az változott, hogy elfogadtuk egymást.
Egy újabb emlék: Balaton. Kriszta nénivel és Fogelné Éva nénivel beszélgettünk a vonaton, mögöttünk az osztályaink kiránduló tagjai nevetve csicseregtek. Emmácska a lányokon csüngött, pesztra hiányában ő is velünk kirándult. Egyszer csak Saci hátra kiabált: Emma, milyen a Szandi??? Cicis – kiabálta vissza Emma, és a lányok egy része, a velünk szemben ülő fiatalember pedig talpig elvörösödött. De ugyanezen a kiránduláson akartak talán éjszakai fürdőzést rendezni, amit aztán meghiúsítottam, mert a lépcsőn ülve jelentkeztem épp a szegedi vizsgáimra. Hallottam, ahogy valaki lépdel lefelé, majd felszisszen, amikor meglát. Ssss! Ott ül Oldzsi néni. J
Persze vannak a hétköznapokból olyan emlékeim is, amelyek még nem szépültek meg:
Sokszor ültem a tanáriban, javítottam. Berobogott valamelyik kollégám mérgesen, és megkért, hogy csináljak valamit az osztályommal, mert ezek nem tanulnak, alszanak az órán, nem veszik a feladataikat komolyan. Eleinte kínosan éreztem magam, de később már rutinosan hárítottam, hogy az ő bajuk és hogy kapjanak egyest.
Vagy igazolatlan órákat számolgattam, és szétvetett az ideg. Bementem az osztályba, hogy letoljam azt a néhány perszónát, aki nem ment át már megint testnevelés órára, Suszi bácsihoz. Ekkor Noémi megkérdezte tőlem, hogy mennyi igazolatlan órája lehet még valakinek az igazgatói figyelmeztetésig, Patrícia és Bella pedig hangosan felröhögött.
Sosem tudtam feldolgozni, hogy a lányok az osztályban folytonoson harcban állnak valamelyik férfi tanárukkal. Nem tudtam leszoktatni őket a telefonjaik állandó simogatásáról, és számtalanszor nézhettem végig, ahogyan elfelejtik, hogy a tanáruk már bent van és éppen órát tartana, de ők még a szendvicsük vagy a levesük közepén járnak. Ritkán sikerült meggyőznöm őket arról, hogy minden tanítási módszer, amit használunk, az ő javukat szolgálja. És századjára is meghallgattam, hogy „Ugyan intézzem már el, hogy kevesebb lyukas órájuk legyen, vagy rövidebb napjaik!”
A megpróbáltatásokért kárpótolt, hogy néha derűs perceket szereztek az embernek váratlanul. Ilyen emlékem is sok van. A kedvencem, amikor egyik reggel, gondoltam, berohanok hozzájuk valami ügyet intézni. Már az ajtó előtt ismerős dallamot hallottam, benyitottam, és láttam, ahogy a lányok nagy átéléssel éneklik az Apacuka zenekar számolós mondókáját. Egy, egy almafa, kettő, két katica… Patrik a padjára dőlve sírt a nevetéstől, én meg nem intéztem semmit.
Szakmájukból adódóan sok nagyszerű alkalommal ajándékoztak meg mindnyájunkat. Tapsolhattunk az artistáinknak, Annának, Sacinak és Patriknak itt a művelődési házban, kint a Víz, zenén, vagy akár a Jászai Mari színháztermében is. A grafikusok többször is megmutatták tehetségüket, mindnyájan kiállítottak (akár) szakmai tanáraikkal együtt a Gútai Galériában, Tatabányán a Vértes Agorájában vagy valamelyik összművészeti kiállításunkon. Voltak, akik versenybe is szálltak és szép eredményeket értek el. Szandi nemcsak a szakmájában, de a közösségért is sokat tett örökös dökösként. Szerettem néha bekukkantani az artista próbáikra, vagy véletlenül bemenni a rajzterembe, benézni a grafika órákra. Olyankor sokszor megnyugodtam, hogy a saját közegükben, a saját szakmájukban mégis csak szeretnek dolgozni, ha nem is mindig ugyanolyan volt a lelkesedés. A jó hangulat mindig adott volt.
Az iskola életét is színesebbé tették, szívesen emlékezünk a közös éneklésekre Szonja gitár kíséretével az iskolai rendezvényeken, programokon, vagy akár az osztályteremben. A szakmai műsorokon kívül csináltak 56-os megemlékezést, Költészet napi kávéházat, szalagavatós műsort az akkori végzősöknek. És olyan sok képem van még, ahogy Bogi reggelente egy csomag gumicukorral kínált, Szandi mosolyogva fogadott, hogy jól induljon a napunk, vagy ahogyan Anna kézen állt a Hadtörténeti előtt egy kiállított ágyún. Bella és Patrícia póniztak az első padban. Patrik zenéjét hallgattuk a kocsiban. Klári lóra ültetett mindnyájunkat Dunaalmáson, Eszter pedig egy zacskóval a fején is szépséges tudott lenni Velencében, a Szent Márk téren, miközben mindnyájan egy esernyő alá próbáltunk beállni. Noémi és Szonja megbabonázva ültek velem egy velencei kortárs festő képe előtt, Sacit pedig elrabolta 5 perce egy olasz anyuka.
Kerestem, kutattam azt a pillanatot, amikor megszerettem őket. Hol kezdődött az érzés, hogy az enyémek, hol kezdtem elnézni a gyengeségeiket, konokságaikat, hol lettem elfogult. Valahol ezen emlékek között. Amikor elfogadtam, hogy osztályfőnökként nem az a feladatom, hogy megváltoztassam őket, hanem hogy szeressem. Akkor is, ha teljesen mások vagyunk.
Ma már szeretem, ha elmondják a véleményüket, amennyiben azt tisztelettudóan teszik. Szeretem, hogy újra gyerekek tudnak lenni. Szeretem a jó kedvüket, ami sokszor csak tanórán kívül tapasztalható, de akkor két épülettel távolabb is hallják. Szeretem a kreativitásukat, azt hogy mindenben megtalálják az OLO-t, mert ők az OLO osztály, legyen az egy rosszul ejtett olló, Olaszország rövidítése a táblán, vagy a Farkasokkal tánc..olo…
Szeretem, ahogy megvalósítják a terveiket, ilyen volt Velence vagy ilyen a szalagavatói táncműsor. Ilyenkor nem kell nógatnom őket, csinálják a feladataikat, nincs lustálkodás. Szeretem, ahogyan támogatni tudják egymást a bajban, és sokszor támogattak engem is, amikor vizsgáztam, vagy tanítási gyakorlaton voltam Szegeden.
Végzősök! A szalagotok, amelyet hamarosan feltűzök, mindezt a sok emléket és értéket jelenti. Szimbolizálja az együtt töltött időt, és a rátok váró feladatokat is. (Nem mondom ki, de az é-vel kezdődő és gi-vel végződő eseményt is.) Benne van a Talentum Iskola minden szeretete, gondoskodása és tudása, amit általunk, tanáraitok által adni tudott. 2014-2018 most már az OLO osztály száma, ami Ti vagytok. Érzelmeket váltotok ki az emberekből, nem lehet mellettetek csak úgy elmenni. Kívánom, hogy folytassátok ezt a világteremtést. És gondolatban Beck Zoltán a 30 Y énekesének és dalszövegírójának sorait tűzöm a szalagjaitok mellé:
„Az élet nagybetűje még hátba vág elégszer, ahhoz, hogy ne fájjon, úgy sincsen elég szer. A részed vagyok én is, de a tiéd a történet. Nem téged faragnak, hanem te meséled.”