Színházi élményeink

Mi, tizedikesek nagyon szeretünk színházba járni, az osztály beruházott az idei tatabányai színház bérletes előadásaira.


Első alkalommal, november 9-én Yasmina Reza Az öldöklés istene című komédiáját láthattuk, melyet Bognár Róbert fordított magyarra.

 Az egyik házaspár kisfia bottal kiveri a másik házaspár kisfiának két fogát. Ezután az „áldozat” szülei meghívják a „támadó” szüleit az otthonukba, hogy civilizáltan és kulturáltan megbeszéljék a történteket. Csakhogy közben „az öldöklés istene” rájuk zárja az ajtót, és próbálja a szálakat nem éppen pozitív irányba terelni.  A szívélyes csacsogásból hamar borotvaéles szituáció lesz, ugyanis kiderül, hogy mind a négy szülő nevetséges elképzelésekkel és groteszk előítéletekkel rendelkezik.

Ez a darab rendkívül megdöbbentő, megborzongató és humoros volt.

Nagyon tetszett, ahogyan megjelenítették az Öldöklés Istenét: hogy a szereplők megálltak egy bizonyos mozdulatban, miközben a lámpák pislogtak. Amikor teljesen elszabadította a poklot a Houllié házban, a szereplők jelleme megváltozott, testtartásuk, morgásuk és a védőösztöneik teljes egészében egy állatéra hasonlítottak, hogy képesek voltak még az asztal lábával is bántalmazni a másikat a saját életben maradásuk érdekében. Megdöbbentőbb volt, mint az emberi veszekedés jelentek, kiabálások és fenyegetések.  Talán az egyik legironikusabb jelenet az volt számomra (és talán az egyik legemlékezetesebb is), hogy a könyvíró anyuka, aki a „béke hirdetőjeként” gondolt magára, a darab közepe felé a földön fetrengve fojtogatta a férjét. Elgondolkodtató volt (egyrészt a befejezetlen végkifejlet miatt, másrészt a történet érdekessége miatt), és mély nyomokat hagyott bennem, és szerintem más nézőkben is. Hogy mi is lehet ennek a műnek a mondandója? Talán az, hogy ne verjük ki a társunk fogát, mert akkor a szüleink megbolondulnak.:) Vagy hogy az emberi formalitás és elvárt viselkedés eltakarja az ember igazi valóját, gondolatait. Azt is üzenheti, hogy ha valami gondunk van, ne tartsuk magunkban, hanem szóljunk azonnal társunknak. Rengeteg variáció lehet, mivel elég összetett volt a darab.

           Igazság szerint, én mindenkinek ajánlom, aki valami elképesztőt szeretne látni. (Bár rátenném a tizennyolcas karikát a káromkodások miatt.) Elképesztően jó színészi játékkal, ami már-már valósághűnek tűnik, majd a végére kissé eltúlozza és kifigurázza a helyzeteket.

 

Sárközi Bernadett írása

Péntek Pesten

Egy hirtelen jött lehetőség nyújtott nagyszerű kulturális programokat a Talentum szakgimnazistáinak október hatodikán, az aradi vértanúk kivégzésének emléknapján. A tizedikes Daczó Szilvia tudósít az eseményekről.


Kicsivel tíz óra után kezdett gyűlni a csapat Tatán, Tatabányán, valamint a bicskei kisállomáson. A diákok (grafikusok és az artisták egy része), élükön Rónai Orsolya tanárnővel, felvonatoztak Budapestre, majd metrón suhanás és kisföldalattin zötyögés után meg is érkeztek a Műcsarnokhoz. Itt kortárs művészek alkalmi kiállításait csodálhatták meg, bár néhányukat a terebélyes babzsákfotelek vonzottak egy idő után…

A fekete-fehér fotókból álló anyag volt a legnagyobb, a művész sarkköri és trópusi szigetvilágokat ábrázoló munkái egységes összképet mutattak. Egy másik tárlat részeként rendkívül érdekes vetítés ment ez egyik teremben: két alak mozgolódott, de a vetületek nem egymagasságban voltak, a mozdulások nagyívűsége és száma eltért, ám témában összetartoztak. Néhány tanulót különösen lekötött a jelenség:

– Lehet, hogy az alakok összhangban vannak, csak külön projectorról megy a vetítés – gondolta például a végzős Bogi.

Másik érdekesség volt, hogy  három termen át esőkabátos „szobrokat” állítottak ki. Kelléknek számított a megfelelő aláfestőzene, néhol víz, vagy éppen tükör.

A cipőkiállítás igen különböző alkotásoknak adott teret, voltak köztük például lámasarkú vagy épp ásványokból formázott lábbelik, a bejáratnál pedig mankóra installált piros magassarkú cipők borították a plafont.

Eközben a már említett pihenőhely igazi „szelfiközponttá” avanzsálódott. Mivel a fotós kiállítás témája a természet volt, a közelben egy asztalnyi kartonkör keltett érdeklődést: „színezz fákat, készíts erdőt”. A diákok véleménye, hogy a párhuzam a fa alapanyagú karton és az erdők segítése között vitatható.

Rövid séta után a Fővárosi Nagycirkusznál voltak, ahol találkoztak a többi artistanövendékkel, azokkal, akik előtte a Baross Artista Iskolában gyakoroltak, illetve azokkal, akik Békés Andrea tanárnővel utaztak az előadásra. Egy lélegzetelállító összművészeti alkotást láthattak, mely a Rómeó és Júlia című Shakespeare-drámát dolgozta fel fiatal, de annál inkább tehetséges artistákkal. Élőzenével és mindenféle cirkuszi mutatvánnyal tarkított mozgásra épülő színház volt ez, mely még inkább emelte a napunk fényét. Ezt követte a rendező, Uray Péter „rendhagyó irodalomórája” az előadás készséges szereplőivel, mely alatt betekintést engedett a felkészülésbe, jelenetek elkészültébe, szereposztásba és érdekes információkkal szolgált a darab korában jellemző szokásokról.

Végül zökkenőmentesen utaztunk haza. A diákok köszönettel tartoznak az iskolának a gyors szervezésért és az anyagi támogatásért!

Rendhagyó osztálykirándulás

A tizenkettedikes artista és grafikus diákjaink emlékezetes kiránduláson vettek részt. Osztályfőnökük, Ballók Olga tanárnő beszámolóját olvashatják.


A végzős osztály nagy része különleges osztálykirándulást szeretett volna, egy utolsó nagy kalandot a szalagavató és az érettségi előtt. A grafikusoknak és artistáknak egyaránt inspiráló helyre, a művészetek, a kreativitás és a szokatlan megoldások gyöngyszemére, az olaszországi Velencére esett a választásunk.

Szeptember 13-án, szerdán este indult az Euronight vonatunk Bécsből, csütörtök reggel 8 órakor már Velence Mestre pályaudvarán jártunk. Felfedeztük Velence szárazföldi városát, a tömegközlekedést, beszereztük a jegyeinket, belépőinket, elfoglaltuk a szállásunkat a Hotel Montepianában, majd délután átkeltünk a tengeren, és felfedeztük Velencét. Az első délutánon csak a vaporetto ringatózását és a Szent Márk tér nyüzsgését tapasztaltuk meg, második napon vetettük bele igazán magunkat a velencei forgatagba.

Végighajóztunk a Canal Grandén, bejártuk a Rialto híd környékét, majd a Szent Márk teret, megcsodáltuk a Dózse Palota termeit, gazdagságát, gyönyörű festményeit, műalkotásait, gyűjteményeit Velence hőskorából. Sóhajtozva mentünk végig a Sóhajok hídján, s vetettünk egy pillantást onnan is a városra. A Correr Múzeumban nemcsak az osztrák fennhatóság nyomait találtuk meg az egykori palota termeiben, de a Régészeti Múzeum gyűjteményét vagy hajdani és kortárs festők kiváló munkáit. Lelkesen jártuk végig a megannyi sikátort és hidat, olykor magunk sem sejtve pontosan, merre is járunk. Egy-egy pillanatra megálltunk a vízzel övezett kis utcákban, és megcsodáltuk a könnyedén sikló gondolásokat. Szombaton áthajóztunk Lido szigetére, hogy megnézzük az Adria hullámait, hallhassuk a tenger morajlását. Volt, aki először volt életében a tengernél. Visszaúton még egyszer megálltunk a legnevezetesebb épületeknél, helyeknél, majd búcsút intettünk Velencének, Mestrének, kedves vendéglátóinknak. Vasárnap már Bécsben ért minket a reggel. Az olasz konyha finomságainak ízével, a tojással készített carbonara receptjével, az olaszoktól megszokott hangos élet emlékével, és megannyi élménnyel tértünk haza.  

Köszönjük a szülőknek és az iskolánknak, akik támogattak minket és segítettek, hogy ez az osztálykirándulás megvalósuljon.

Artista és grafikus tanulóink szalagavató ünnepsége

Végzős szakgimnazistáink 2017. január 7-én érkeztek mérföldkőhöz: osztályfőnökük, Szigetvári Krisztina egy családias ünnepély keretében feltűzte szalagjaikat.


Szalagavató 2017. január 7.

Iskolánk történetében új mérföldkőhöz érkezett. A gimnáziumi osztályok, évek után immár az első szakközépiskolai osztály szalagavatójára került sor ebben a tanévben. Csendes, családias, meghitt körülmények között ünnepeltünk.

12 tanuló a 12. osztály: artista és grafikus tanulók közössége. A szalag feltűzése a négy év összefoglalása után történt, amit megkoronázott a közös tánc. Az osztály tanulói izgalommal, várakozással telve élték meg ezt a napot. Fodrász, fotós, csinos ruhák, fess öltönyök. Ezek nem csak felszínes fogalmak, de mögöttük a négy esztendő sok munkája, közös élménye, barátságai, elszakadásai is ott vannak.

Egy pillanatra megálltunk. Körülnéztünk. Start! A következő fordulópont a ballagás és az érettségi. Hajrá!

Sikeres szereplés a novellaíró pályázaton

Kandorf Dávid 10. osztályos tanulónk írása sikert ért el egy novellaíró pályázaton.


Kandorf Dávid 10. osztályos tanulónk az Író leszek! – a Kiskapu kiadó és a konyvesbolt.hu közös pályázatára benyújtott novelláját beválogatták a nyertes munkák közé, amelyeket egy kötetben jelentet meg hamarosan a kiadó.

Egy rövid ízelítő az írásból:

 „Éjfél van. Már megint nem tudok aludni. Minden éjjel ez van. Csak fekszem az ágyamban és hallgatom, ahogyan Anyu és Apu kiabálnak egymással. Veszekednek, amikor engem mindig arra tanítottak, hogy ne veszekedjek másokkal.” – Írta a sorokat a 11 éves Natalie a naplójába. 
A lány egy apró, dohos szobában lakott, amit éjjelente csak a hold ragyogó fénye világított be.
Áram nem volt a házban, ahogy gáz sem, így télen három pokrócot kellett magára takarnia, hogy meg ne fagyjon.
Szegények voltak, mint a templom egere, ételre is alig volt némi pénzük.

(…)Melanie ott feküdt a szokásos helyén, mit sem tudva a történtekről.
A lány szorosan átölelte a babáját, majd suttogni kezdett neki.
– Ti olyan boldogok vagytok, bárcsak ott élhetnék veled a babaházban! 
Kezeivel megpróbált enyhíteni a szorításán, de a baba már nem volt az ölében. (…)

Diákból pedagógus

Tantestületünkbe szeptemberben került először olyan kolléga, aki diákként iskolánk tanulója volt. Kontra Attiláné Szilágyi Szandra tanárnő gondolatait olvashatják erről az érdekes helyzetről.


Pilinszky János egy helyütt így ír első iskolás emlékéről: „Még utolsó este is vakon reméltem, […] bíztam az éjszakában, ami elválasztja tőlem. […] Pedig ágyam mellé a székre már ki volt készítve iskolaruhám, s hátán kantárszerű szíjakkal a csatos iskolatáska. […] Emlékszem még […] a pillanatra, amikor anyám végképp elereszt, s magamra hagy a gyerekektől nyüzsgő teremben. Egy örökkévalóságra maradtam egyedül, amilyent csak a gyerekek és a haldoklók ismernek. […] Később megszerettem az iskolát, a gyerekeket, a tanítómat.”

Pilinszky János szerencsés volt. Én is szerencsésnek vallom magam, hiszen őszintén mondhatom, szeretettel gondolok vissza iskolás éveimre. Mindez, többek között, azért is fontos, mert amikor szeretett iskolámra gondolok, erre az iskolára gondolok. Tizenhárom évig koptattam a Talentum padjait, és az itt töltött idő alatt igazán sok mindenért mondhatok köszönetet. A családom mellett itt kaptam követendő értékrendet, erkölcsi példát, gondolkodásmódot. Tanáraim, úgy tűnik, oly mértékű hatással voltak rám, hogy végül magam is ezt a hivatást választottam. A kör tehát bezárul, ott szerzem első élményeimet tanárként, ahol alsó tagozatos, felső tagozatos és gimnazista diákként is tettem. Kár, hogy a Talentumnak nincs egyetemi képzése, akkor bizonyára azt is itt végeztem volna.


Izgalommal és várakozással teli, ugyanakkor nagy próbatétel elé állító év áll előttem. Egy jezsuita atya szerint minden növekedés átalakulással jár, ami áldozat és lemondás is egyben, hiszen a megszokott állapotot magunk mögött hagyva valami új dologra kell megszületnünk. Én az elkövetkezendő időszak során egyszerre szűnök meg diáknak lenni, és születek tanárrá. Örömmel és bizakodással tölt el azonban, hogy az elmúlt pár hétben tapasztalhattam, az általam megszokott iskolai légkör mit sem változott: kollégáim ugyanolyan kedvesek és segítőkészek, mint ahogyan azt diákként megszoktam.

Karinthy Frigyes Visszakérem az iskolapénzt című humoreszkjében világít rá, hogy, bár sokan talán kicsit naivan ezt várnák, még az iskola sem képes a világ minden tudását átadni, ezért az író vissza is követeli a befizetett tandíjat. Nos, úgy tűnik, nekem már csak azért sem kell visszakérnem az iskolapénzt, mert úgyis visszakapom, fizetés formájában. Remélem, rászolgálok.