2016 szept 26 | Grafikusképzés események
Tantestületünkbe szeptemberben került először olyan kolléga, aki diákként iskolánk tanulója volt. Kontra Attiláné Szilágyi Szandra tanárnő gondolatait olvashatják erről az érdekes helyzetről.
Pilinszky János egy helyütt így ír első iskolás emlékéről: „Még utolsó este is vakon reméltem, […] bíztam az éjszakában, ami elválasztja tőlem. […] Pedig ágyam mellé a székre már ki volt készítve iskolaruhám, s hátán kantárszerű szíjakkal a csatos iskolatáska. […] Emlékszem még […] a pillanatra, amikor anyám végképp elereszt, s magamra hagy a gyerekektől nyüzsgő teremben. Egy örökkévalóságra maradtam egyedül, amilyent csak a gyerekek és a haldoklók ismernek. […] Később megszerettem az iskolát, a gyerekeket, a tanítómat.”
Pilinszky János szerencsés volt. Én is szerencsésnek vallom magam, hiszen őszintén mondhatom, szeretettel gondolok vissza iskolás éveimre. Mindez, többek között, azért is fontos, mert amikor szeretett iskolámra gondolok, erre az iskolára gondolok. Tizenhárom évig koptattam a Talentum padjait, és az itt töltött idő alatt igazán sok mindenért mondhatok köszönetet. A családom mellett itt kaptam követendő értékrendet, erkölcsi példát, gondolkodásmódot. Tanáraim, úgy tűnik, oly mértékű hatással voltak rám, hogy végül magam is ezt a hivatást választottam. A kör tehát bezárul, ott szerzem első élményeimet tanárként, ahol alsó tagozatos, felső tagozatos és gimnazista diákként is tettem. Kár, hogy a Talentumnak nincs egyetemi képzése, akkor bizonyára azt is itt végeztem volna.
Izgalommal és várakozással teli, ugyanakkor nagy próbatétel elé állító év áll előttem. Egy jezsuita atya szerint minden növekedés átalakulással jár, ami áldozat és lemondás is egyben, hiszen a megszokott állapotot magunk mögött hagyva valami új dologra kell megszületnünk. Én az elkövetkezendő időszak során egyszerre szűnök meg diáknak lenni, és születek tanárrá. Örömmel és bizakodással tölt el azonban, hogy az elmúlt pár hétben tapasztalhattam, az általam megszokott iskolai légkör mit sem változott: kollégáim ugyanolyan kedvesek és segítőkészek, mint ahogyan azt diákként megszoktam.
Karinthy Frigyes Visszakérem az iskolapénzt című humoreszkjében világít rá, hogy, bár sokan talán kicsit naivan ezt várnák, még az iskola sem képes a világ minden tudását átadni, ezért az író vissza is követeli a befizetett tandíjat. Nos, úgy tűnik, nekem már csak azért sem kell visszakérnem az iskolapénzt, mert úgyis visszakapom, fizetés formájában. Remélem, rászolgálok.
2016 szept 18 | Grafikusképzés események
A 11. osztályos grafikus tanulóink közül Bakos Szonja, Demeter Izabella és Világos Alexandra munkáiból a Jászai Mari Színház Folyosó Galériáján nyílt kiállítás, melyet Varga Benedek tanár úr nyitott meg.
Szeretettel üdvözlök mindenkit ezen a csodálatos kora őszi délutánon. Gondolkodtam, hogy milyen címet lehetne adni ennek a kiállításnak, ha lenne címe. Talán jól hangzana, ha úgy közelítenénk meg, mint egy válogatáslemezt. – Talentum selection, volume two. Azért második, mert a tavalyi tanév végén volt már egy közös, talentumos grafikus kiállítás Tatán a Városi Képtárban. Remek kiállítás volt, sok jó munkával, mégis maradt bennem hiányérzet utána. Megmondom, miért. A második tanév végéig – amióta én itt tanítok – rengeteg jó munkát láttam, a helyet és a keresztmetszetet viszont kevésnek éreztem, túl keveset tudtunk megmutatni magunkból, abból a sok elvégzett munkából és eredményből, amit eddig elértünk. Mert elértünk már sok mindent.
Ezért is örültem nagyon, mikor a nyáron Rochlitz Gyuri, a Bányász Képzőművész kör vezetője megkeresett a kiállítás lehetőségével. Ezúton is köszönjük, hogy ránk gondoltak, és segítettek a kiállítás rendezésében és installálásában.
A mai napon három tizenegyedikes tanulónk mutatkozik be első alkalommal nagyobb anyaggal. Három hang, három különböző hang. És hangerő. Aki járt már a Tata Új út 4. szám alatti telephelyünkön, az tudja, miről beszélek. Aki belép oda, már a földszinten tapasztalhatja, hogy a 11. osztály bent tartózkodik – a harmadik emeleten. Ezúttal viszont a hangokhoz képek is társulnak.
A három alkotó – név szerint Bakos Szonja, Demeter Izabella és Világos Alexandra: három különböző karakter, három különböző habitus, három különböző hozzáállás, amely az egyes feladatokon keresztül képes megtalálni a számára helyes, kifizetődő és eredményes utat. Igen, a munkák nagy része feladat – amit grafikus diákjaink oldanak meg olykor meglepő eredménnyel, egyéni szájízzel -, de találhatók itt egyéni megnyilatkozások, a belső világ kifejeződései is: klasszikus értelemben vett műalkotások.
A legkülönbözőbb munkákat igyekeztem összeválogatni, hogy a legszélesebb repertoárt tudjuk megmutatni közönségünknek: van itt tanulmány, figura, csendélet, vízfestmény, tempera, olaj, egyedi grafika, fa-, papír- és linómetszet, tipográfiák, monokróm és színes, karikatúra és natura.
A kiállítás és bemutatkozás lehetősége és élménye minden alkotó számára sokat jelent, hát még az ilyen fiatalok számára. A kiállítás mindig feltár valamit, és kénytelen-kelletlen mindig konfliktus is – találkozás a valósággal. Mindaz, amit eddig gondoltam magamról, a munkáimról, most megmutatkozik a térben, mások előtt fedetlenné válnak a gondolataim, nem rejti már el őket a mappa, mindenki láthatja és beszélhet róla, sebezhetővé válok. Lehetne ez is a forgatókönyv. De szerencsére nem erről van szó. Ugyanis három gráciánk, ha szabad ezzel a művészettörténeti hasonlattal élnem – csütörtökön művtöri -, nem fegyvertelen. Vannak oroszlánkörmök, és van tehetség. És van munka. Ihlet? Czóbel Béla mondta: „Bolond, aki az ihletre vár. Dolgozni kell, hogy munka közben találjon.” Igaza volt.
És még valami, ami talán még fontosabb: az inspiráció. Az ihlet jön-megy, az inspiráció viszont képes megújítani. És itt van ennek a kiállításnak az alkotók és igen, a tanáraik számára is lényeges momentuma.
Nehéz időszakon vagyunk túl. Rajzedzőként – ahogy néha magamra gondolok – a legnehezebb mindig a kezdés, az első évfolyamok. Ebben Szigetvári Krisztina kolléganőm is meg tud erősíteni, aki szintén nyakig benne van ebben a folyamatban – köszönet a mukájáért. Nehéz az első évfolyamoknak, mert nincs előttük senki, aki példa lehetne, nem látják, hova lehet eljutni, vagy ha látják is (REMbrandt még túl messze van), nem látják a lépcsőfokokat. Ők mégis vakon bízva mennek előre a tőlük megszokott hangerővel – ez mindannyiunk szerencséje.
Ez a lényege ennek a kiállításnak. Megtettünk újabb lépcsőfokokat, különösen Ti, lányok. Itt van az ideje, hogy büszkén kihúzzátok magatokat, és felemeljétek a fejeteket, mert ha körbenéztek most a falakon, akkor ez (ahogy Dárdai Pál mondaná) nagyon jól néz ki – és van mire büszkének lennetek.
További inspirációt és jó munkát kívánok, a kiállítást megnyitom.
